2016. május 9., hétfő

Part five - What are we? Friends or enemies?

https://media.giphy.com/media/Vo4JZ4BRFq16E/giphy.gifIzgatottan állok, s várom, hogy feleljen, de helyette csak némán bólogat. Átkarol a derekamnál fogva, és az egyik farönkhöz vezet, jelezve, hogy ott beszélgessünk. Kényelmesen helyet foglalok, ő pedig szembe ül velem.
- Sajnálom, hogy leordítottam a fejed. Megint. - kezdem a bocsánatkérést, az ő arcán meg egy halvány mosoly jelenik meg.
- Én is, hogy nem avatlak bele mindenbe, de ha megtenném, itt akarnál hagyni, azt pedig nem akarom. - mondja ő is, és erre a kijelentésére meghőkölök.
- Miért nem akarod, hogy elmenjek? Egyszer így is úgy is elfogok menni, Pán. Nekem családom van, és várnak haza. - közlöm vele az igazat, és látom, hogy ez nem tetszik neki.
Nem felel, csak néz. A szemembe néz, én pedig az övébe. Érzem, ahogy elveszek méreg zöld szempárjában. Vele a szemkontaktus veszélyes dolog. Veszélyes, mégis tökéletes. Oly tökéletes. Hirtelen elkapja tekintetét, és a háta mögé nyúl. Előkapja a híres sípját, amit eddig bármennyiszer megfújt, nem hallottam belőle egy hangot sem.
- Játszok neked valamit. - jelenti ki, és megint elkezdi fújni, de semmi. Nem hallok egy árva hangot sem.
- Nem hallok semmit. - hangoztatom neki is, mire összeráncolja a homlokát, és abbahagyja a hangszer fúvását.
- Tényleg? - kérdezi, én pedig helyeselek - Tudod ez azért van, mert ezt csak bizonyos emberek hallhatják.
- Milyen emberek? - informálódok, ő pedig hang nélküli nevetésbe kezd.
- Gyerekek akik úgy érzik, hogy nem szeretik őket. Gyerekek, akik egyedül vannak. Csak ők hallhatják, a sípom hangját. - nyilvánítja ki.
- Akkor miért hitted, hogy halhatom? - értetlenkedek, ő pedig felpattan, és most mellettem foglal helyet. Közelebb csúszik, és a kezembe adja a fából készült hangszert.
- Azért hittem azt, mert senki sem véletlenül megy el otthonról. - mondja halkan.
- Azért jöttem el otthonról, mert nem sokára érettségizem. Még egyszer átakartam élni, hogy milyen megint elevennek, és gyereknek lenni. - válaszolja az álmodozó énem, vidáman, miközben a sípot vizsgálom - Amúgy ez a síp csodaszép. - jelentem ki őszintén, és visszaadom a gazdájának.
- Sajnálhatod, hogy nem hallod, mert nem csak a külleme gyönyörű. - veszi el tőlem, és maga mellé helyezi, majd megint rám pillant.
Megint egymást nézzük, de aztán hamar elkapom a tekintetem, és fel is pattanok. A fiú nem érti a helyzetet, de nem is kell neki. Egyszerűen csak nincs már mit mondanom. Megszeretném ölelni, hogy elvegyem tőle a nyakláncot, de még túl korai lenne. Túl feltűnő, így hát csak intek egyet, és visszamegyek a sátramba.
Már Hayden is visszatért, és az ágyán fekszik, telefonozik. Én viszont már napok óta nem hívtam fel a szüleimet, úgy hogy itt az ideje. Előkapom a mobilom, és térerőt kívánok. De jó már ez a kívánság dolog! Kicsöng, és a harmadik zúgás után meghallom anyukám hangját. Hallatszik rajta, hogy már nagyon várta a hívásom.
- Szia anyu! - köszönök neki kedvesen a telefonba - Franciaország gyönyörű, az emberek kedvesek, ti meg hiányoztok! - hazudom be nekik. Na jó, az utolsó három szó igaz.
- Örülök neki! - hallom a hangján, ahogy elmosolyodik. Nála még ezt is hallani lehet - Rosszul esik, hogy ilyen sokára hívtál, de nagyon boldog vagyok, hogy beszélhetek veled! -vigad örömében anyám, én pedig elkezdek vele dumálni a szokásosról.
Mikor már apával is beszéltem, leteszem a telefont, és leülök Hayden mellé az ágyra.
- Unatkozol? - érdeklődöm óvatosan, ő pedig felnéz a mobiljából.
- Kicsit. - feleli halkan, és oldalra húzza a száját.
- Akkor elmesélem, hogy milyen tervet találtam ki. - tapsikolok izgalmamban, de ő kérdőn néz rám.
- Mihez kell terv? - vonja fel a szemöldökét.
- Hát, hogy kiderítsük mit akar Pán. - közlöm vele egyértelműen, ő pedig bólint - Mivel megfenyegette Wendyt, így nem mond semmit, hacsak ki nem szabadítjuk. Pán nyakán lóg a ketrece kulcsa. Összebarátkozom vele, és valamikor megölelem. Akkor kapok az alkalmon, és letépem róla a láncot. - ecsetelem, de még mindig felhúzott szemöldökkel mered rám - Mi az?
- Semmi, csak arra nem gondoltál, hogy kívánsz egy kulcsot, ami kinyitja a ketrecet? - tárja szét a karjait, és jobban belegondolva, igaza van.
- Hmm, ez nem is rossz ötlet! Nem jössz velem kinyitni Wendy zárkáját? - nézek rá könyörgően, ő pedig rám mosolyog.
- Dehogynem! - pattan fel az ágyból, s elindulunk.
Mikor kimegyünk a sátorból, alaposan körülnézünk, hogy nincs-e a közelben Pán, vagy esetleg egy elveszett. Tiszta a levegő. Megindulunk Wendy börtöne felé. Mázlinkra vele sincs senki. Vajon hol van mindenki? Odafutunk hozzá, a lány meg izgatottan megragadja a ketrec szélét.
- Megszereztétek a kulcsot? - kérdezi túlbuzgón, mi meg Hayddel összenézünk.
- Nem, de Hayden rájött, hogy kívánhatunk is egyet! - tapsikolok vidáman, a lány pedig szomorúan elengedi a korlátot - Most mi az? - értetlenkedek.
- Szerintetek már nem próbáltam? Pán varázslattal védi ezt a ketrecet, meg az egyéb dolgait. Nem tudom sem kikívánni magam innen, sem kulcsot hozzá. Csak Péter kulcsa nyitja. - közli lehangoltan.
Nem tudok mit hozzá fűzni. Pán tényleg mindent jól kitervelt. Nagyot sóhajtok, és felváltva a két lányra nézek. Először Wendyre pillantok biztatóan, aztán Haydenre nézek dühösen. Péterke nem ússza meg ilyen könnyen. Elveszem tőle a kulcsot, és megfogom tudni, hogy mit akar tőlünk, anélkül, hogy szegény Wendynek, bármi bántódása is esne.
Elindulok visszafelé, a barátnőmmel a nyomomban. Útközben egy ismerős arcba botlunk. Felix és pár elveszett srác beszélget éppen. A fiúk nem vesznek észre, csak Felix tekintete ragad le rajtunk. Rá mosolygok, de nem viszonozza, helyette lesüti a szemét. Tegnap ugyanilyen volt, még mielőtt összevesztem Pánnal. Valamiért haragszik rám? Nem foglalkozom vele, csak megyek a fejem után.
- Meg akarom szerezni azt az átkozott kulcsot? - dühöngök, mikor visszaérünk a sátorba.
- Hajrá! - mondja "biztatóan" a barátnőm, és én nyelvet nyújtok rá.
- Tudni akarom, hogy mit is szeretne tőlünk ez a nyomorék. Téged egyáltalán nem érdekel? - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt.
- De persze, csak jobban belegondolva, nem tőle kell tartanunk. Ő mondta, hogy megvéd minket. Az igazi ellenség Hook, Wendy meg csak egy őrült kis picsa, aki nem talál jobb szórakozást. - prezentálja Hayden a gondolatait.
- De akkor vajon miért zárta őt be oda? - tárom szét értetlenkedve a karjaimat, a lány pedig sóhajt, majd a vállamra teszi a kezét.
- Próbáld magad jól érezni inkább! - mondja, én pedig elmosolyodom - És találjunk ki valami programot, mert halálra unom magam. - röhögi el magát, én pedig nevetve a fejemet rázom.
- Oké. Mit szólnál ha lemennénk a partra, úgy is esteledik, és ilyenkor olyan hangulatos! - lelkesedek, ő pedig a szemeit forgatja.
- Jó, legyen! - adja be a derekát - De várj. Mi van ha Hook arra van, és megöl minket? Nem kéne szólni Pánnak? - aggodalmaskodik a lány.
- Jaj nem lesz semmi! De ha ennyire aggódsz, akkor elhívom Felixet. Úgy is beszélnem kell vele. - nyugtatom meg - Készíts elő takarót, kaját, piát! Addig én beszélek a sráccal. - mondom, és már vissza is indulok a táborba.
Elkezdem keresni Felixet, de sehol sem találom. Csak pár elveszetett, akik szintén nem tudják merre van. Elmegyek egészen a tábor végéig, ahol végre észreveszem, s megindulok felé.
- Brooke! - hallom meg hirtelen Pán hangját.
- Szia. - köszönök neki türelmetlenül, mert mint mindig rosszkor van rossz helyen.
- Csak mert láttam, hogy tetszik a síp. - ad oda nekem egy nyakláncot, amin a síp kicsinyített mása látható.
Elveszem tőle a láncot, és megcsodálom. Vajon miért adja? Halványan elmosolyodom, majd a szemébe nézek. Látszik rajta, hogy a reakciómat várja.
- Köszönöm. - nyögök ki végre valamit. - Felteszed nekem kérlek? - kérdezem, visszaadom a nyakláncot, megfordulok, és oldalra seprem a hajamat.
Érzem, ahogy a hideg fémlánc a nyakammal érintkezik, és keveredik Pán meleg leheletével, mikor rám adja az ékszert. Mikor készen van, visszafordulok, és óvatosan rámosolygok. Egy köszönöm féleséget motyogok, s otthagyom. Felixxel kell beszélnem, most pont nem Pán érdekel.
Odamegyek a sráchoz, de amint meglát, távolodni kezd.
- Felix, várj! - kiáltok utána, és mire erre meg sem rezzen, utána futok. Utolérem. - Valamiért haragszol rám? - teszem fel kifulladva a kérdést. Az asztma miatt nem nagyon jó futnom.
- Jól vagy? - érdeklődik utánam, a kérdésemmel nem foglalkozva.
- Igen, de kérlek ne tereld a témát! - kérlelem, ó pedig bólint egyet.
- Pán nem nézi jó szemmel, hogy barátkozom veled. - mondja ki végül, és bennem hirtelen megint kitör a harag, Péterke iránt.
- Miért? - informálódok tovább, dühösen, hangom érces.
- Mert azt hiszem tudja, hogy nem csak barátkozni szeretnék...

6 megjegyzés:

  1. Sziaaa :D Tudom, mennyire örülhetsz a "Várom a kövit" kommentjeimnek, de egyszerűen nem tudok mást hozzáfűzni :D

    VálaszTörlés
  2. Huh egyszerűen hihetetlen volt a lezárása, az egész rész tetszett, de ez az utolsó mondat mindent vitt ;) Gratulálok hozzá. Azért jó látni ahogy így pörögnek az események folyamatosan, szinte mindig történik valami, és egyszerűen csak úgy felüdülés olvasni. Nagyon imádom ezt a storyt. És várom a folytatást :D

    VálaszTörlés